Azután egy kicsit továbbkapaszkodott... megint egy kicsit tovább... és még egy kicsit tovább. De közben egy másik verset költött:

Tudniillik közben egy kicsit elfáradt, azért lett a vers ilyen bánatos. Már majdnem egészen fönt volt, de amint rálépett az egyik ágra...

Reccs!!

– Segítség! – suttogta Micimackó, de csak halkan és finoman, hogy ne zavarjon vele senkit, miközben a két méterrel alatta terpeszkedő ág felé zuhant.
– Tulajdonképpen... – mondotta a három méternél lejjebb nyúló ágra pottyanva.

Kievickélt a bokorból, a tüskéket kikefélte orrából, és ismét átadta magát gondolatainak. Az első, aki eszébe jutott, gazdája volt, Róbert Gida.

(Mármint én? – kérdezte Róbert Gida ámulva, alig mert hinni füleinek.
– Te bizony!

Róbert Gida nem felel, de egyre nagyobbra mereszti zsebóraszemeit, és kipirul.)

Így hát Micimackó egyenesen Róbert Gidát kereste fel, aki az erdő másik sarkában lakott egy szép, zöldre festett ajtó mögött.

– Jó reggelt, Róbert Gida! – mondta ő.
– Jó reggelt, Micimackó! – mondtad te.
– Mondd, kérlek – jegyezte meg Micimackó könnyedén –, nincs nálad véletlenül valami léggömbféle?
– Mármint léggömb?
– Igen... Ahogy jövök, mondok magamban, ennek a kedves Róbert Gidának biztosan van valami léggömbje vagy efféléje – mondok magamnak –, mert éppen a léggömbökre gondoltam véletlenül meg effélékre.

– És minek az neked? – kérdezted te.

Micimackó körülnézett, hogy nem hallgatóznak-e, mancsát orrához emelte, és ezt a szót suttogta:
– Méz.
– Hogy kerül össze a méz meg a léggömb? – kérdezted te.
– Köszönöm, jól – felelte Micimackó udvariasan, de határozottan.

Na már most véletlenül úgy esett, hogy te estélyen voltál egy nappal előbb barátodnál, Malackánál, és ott véletlenül léggömböket osztogattak. Te is kaptál egy szép zöld léggömböt, és Nyuszi valamelyik rokona ott felejtett egy nagy kék léggömböt is, és te magaddal hoztad a zöldet is meg a kéket is. Tehát megkérdezted Micimackót, melyiket óhajtja.

Micimackó jól megfogta a fejét, ami nála mindig a megfontolás jele.

– A dolog így áll – mondta végre. – Mézkutató légi útjaim során rájöttem, hogy mi a legfontosabb. A legfontosabb, hogy a méhecskék ne lássák az embert. Mármost, ha a léggömb zöld, azt hiszik, hogy a fához tartozol. És nem vesznek észre. De ha kék a léggömb, azt hiszik, hogy az éghez tartozol, akkor se vesznek észre. Itt tehát az a kérdés, melyik hasonlít jobban.
– De nem gondolod, hogy téged észrevesznek a léggömb alatt?

– Talán igen, talán nem – mondta Micimackó rejtélyesen. – Ezeknél a méheknél sohase lehessen tudni. Pillanatig habozott, aztán határozott. – Tudod mit, majd igyekszem úgy hatni, mint egy kis fekete felhő. Ez megtéveszti őket.
– Akkor mégis a kék léggömböt ajánlom – mondtad te, és így is lett.

Meg is indultatok a kék léggömbbel, de a biztonság kedvéért puskát is vittél magaddal, Micimackó pedig bemászott egy pocsolyába, jól meghengergőzött benne, míg olyan fekete nem lett, mint a csibor.

Ezután felfújtátok a léggömböt, Micimackó megkapaszkodott, te eleresztetted a zsineget, és Micimackó kecsesen libbent az ég felé, míg el nem érte a fatető színvonalát, jó nyolcméternyi távolságban.

– Remek! – kiabáltad te.
– Mit szólsz ?! – kiabált vissza Micimackó. – Minek gondolnál alulról nézve?

– Egy olyan Mackó-félének, ami léggömbbe kapaszkodik – mondtad te.
– Az lehetetlen – mondta Micimackó kissé aggodalmasan. – Hát nem olyan vagyok, mint Fekete Felhő a kék égboltozaton?
– Nem mondhatnám.
– No jó, alulról és felülről, az más. Aztán meg említettem már, hogy ezeknél a méheknél sohase lehessen tudni...

Sajnos, szélcsendes volt az idő. Micimackó nem tudott közelebb jutni a fához. Már látta a mézet, érezte illatát, de nem tudott hozzáférni.

Kis idő múlva leszólt.

– Kedves Róbert Gida! – jelezte hangos suttogással.
– Tessék!
– Attól tartok, a méhek gyanítanak valamit.
– Miből gondolod ?
– Valami azt súgja nekem, hogy gyanakszanak.
– Csak nem gondolják rólad, hogy a mézük után szimatolsz?
– Az is lehetséges. Nem lehessen tudni ezeknél a méheknél!

Kis szünet. Aztán Micimackó megint rákezdi:
– Kedves Róbert Gida!
– Parancsolj!
– Van nálatok otthon valami esernyőféle?
– Azt hiszem, van.
– Kedves volnál, ha kihoznád, és sétálgatni kezdenél alattam, majd időnként aggódva néznél fel rám, és azt mormognád hangosan magad elé: „Ejnye, ejnye, úgy látszik, esőt kapunk.” Ezzel félre lehetne vezetni a méheket, mert nagyon ravaszak ám.

Te csak mosolyogtál magadban, és azt gondoltad: „Csacsi öreg medvém.”

De te ezt csak úgy gondoltad, mert alapjában szeretted Micimackót. Így hát hazaugrottál az esernyőért.

– No, itt vagy végre! – kiáltott Micimackó némi fojtott nyugtalansággal a hangjában, ahogy a fa alá értél.
– Már kezdtem aggódni. Tudniillik felfedeztem közben, hogy a méhek most már határozottan gyanítanak valamit.
– Nyissam ki az ernyőt? – kérdezted.
– Várjunk. Ravasznak kell lennünk. Legfontosabb, hogy a méhkirálynőt tévesszük meg. Látod onnan alulról a méhkirálynőt?
– Nem.
– Kár. Mármost amíg te lent sétálgatsz az ernyővel, és mondogatod, hogy: „ejnye, ejnye, esőt kapunk”, addig én itt fönt megpróbálok valami felhődalt költeni, már amilyet egy kis Fekete Felhő énekelne az én helyemben... Vigyázz, kész, mehet!

Így hát, amíg te fel és alá sétáltál, erősen kételkedve az egész hadicsel sikerében, Micimackó a következő dalt énekelte:

De a méhek éppolyan gyanakodóan zümmögtek tovább. Néhányuk otthagyta a fészkét, láthatóan a felhő körül kezdtek rajzani, s a dal második szakasza közepe felé az egyik méh egyenesen ráült a felhő orrára, aztán gyorsan elröppent.

– Vo-Vo-Vóbert! – kiabált a felhő kissé náthás hangon.
– Mi baj?
– Gondolkoztam a dolgon, és rájöttem, miről van szó. Ezek nem igazi méhek.
– Nem?
– Nem igazi méhek, tehát nyilván nem is készítenek igazi mézet. Ez világos, ugye ?

– Ha úgy gondolod!...
– Ez a megmásíthatatlan véleményem. Így hát legjobb, ha leszállok.
– De hogyan? – kérdezted te.

Micimackó nem felelt. Mit is felelhetett volna? Ha elereszti a madzagot, akkor: „Bumm!” Erre még csak gondolni se volt jó. Hosszasan tűnődött, és végre így szólt:

– Kedves Róbert Gida, bele kell puskáznod a léggömbbe. Nálad a fegyver?
– Hogyne – mondtad te –, de akkor kilyukasztom a léggömböt.
– Viszont – jegyezte meg Micimackó – ha eleresztem, oda lukadunk ki, hogy én lukadok ki.

Így szólván megértették egymást, te nagy gonddal célba vetted a léggömböt, és tüzeltél.

– Bu! – mondta Mackó.
– Csak nem hibáztam el? – kérdezted.
– Engem nem – jegyezte meg Mackó –, csak a léggömböt.
– Sajnálom – csóváltad a fejed, még egyszer célba vetted a léggömböt, és ezúttal el is találtad. Fütyülve áradt ki a levegő, és Micimackó lassan leereszkedett. De a karjai úgy megdermedtek a madzagba való kapaszkodástól, hogy még egy hét után is felfelé tartotta őket, és ha légy repült az orrára, kénytelen volt elfújni.

– Vége? – kérdezte Róbert Gida.
– Ennek. De van más mesém.
– Mackóról meg rólam ?
– És Malackáról és Nyusziról; hát nem emlékszel?
– Emlékszem, de mindig elfelejtem, mikor rágondolok.
– Hát amikor Mackó és Malacka el akarták fogni az Elefántot...
– De nem fogták el, igaz?
– Nem.
– Mackónak nincs is elég esze hozzá. Én fogtam el, ugye?
– Ez majd kiderül a meséből.

Róbert Gida bólintott.

– Most már emlékszem – mondta –, csak Mackó nem emlékszik, neki meséld el. Mert ez egy igazi mese, és nemcsak olyan emlékezés.
– Én is úgy gondolom.

Róbert Gida megkönnyebbülten sóhajtott. Felkapta a medvét, és az ajtóhoz sétált, maga mögött hurcolva.

Az ajtóban megfordult és visszaszólt:

– Most fürödni fogok; nem jössz be?
– Jöhetek – mondtam én.
– De nem sebesítettem meg, amikor rálőttem, ugye?
– Szó sincs róla.

Róbert Gida önérzetesen biccent, s a következő pillanatban már hallom – kipp-kopp, kipp-kopp – Mackó feje búbját a lépcsőfokon.