amelyben bemutatnak bennünket Micimackónak és
a méheknek, mellékesen a könyv is elkezdődik
Íme, Medveczky Medve úr, amint bukdácsol lefelé a lépcsőn, kopogtatva a feje búbjával, kipp-kopp, minden lépcsőfokon egy koppanás. Előtte Róbert Gida, az ő gazdája. Amennyire Micimackó értelme terjed, meg van győződve róla, hogy ez az egyetlen módja a lépcsőn való közlekedésnek. Néha ugyan kétség fogja el, mintha lehetne másképp is, de ezt csak akkor tudná megfontolni, ha egy pillanatra megállnának a lépcsőn, és módjában volna fontolgatni. Talán akkor se.
Különben is épp most ért le a lépcső aljára, és hajlandó nektek bemutatkozni:
– Micimackó.
Amikor először hallottam a nevét, én is azt kérdeztem, amit ti akartok kérdezni: „Hát nem fiú? Azt hittem, fiú.”
– Én is azt hittem – mondja Róbert Gida.
– De hát akkor nem lehet Mici a neve! Mért hívod
Micinek?
– Nem én hívom...
– De hát azt mondtad.
– Mert úgy hívják. Nem érted, hogy
úgy hívják?
– De igen, hogyne – mondtam gyorsan, és remélem,
hogy ti is befejezitek ezzel a kérdezősködést,
mert bővebb magyarázat nem áll rendelkezésre.
Egyébként Micimackó néha játszani szeret, néha pedig leül szemben a kandallóval, és ilyenkor mesélni kell neki.
– Mesélünk? Micimackónak mesélj valami
szépet – mondottad te.
– Megpróbálhatom – mondottam én. – Milyen
mesét szeret?
– Mesét saját magáról. Ő már
egy ilyen Mackó.
– Értem.
– De szépet!
– Majd meglássuk – mondtam én.
– Hát lássuk...
Réges-régen, valamikor az ősidőkben, de legalábbis múlt péntek előtt, Micimackó egy erdőben élt, saját kunyhójában, Kovács János név alatt.
(Mi az, hogy Kovács János név alatt? –
kérdezi Róbert Gida.
– Ezt úgy kell érteni, hogy ez a név állott
az ajtaja fölött aranybetűkkel, és ő
ott lakott.
– Micimackó, azt hiszem, nem tudta ezt eddig – mondja
Róbert Gida.
– Most már tudom – feleli egy dörmögő
hang.
– Akkor talán folytatom – jegyzem meg kissé sértődötten.)
– Egy napon, mikor kint sétált az erdőben, egy tisztásra ért, és a tisztás közepén állt egy jókora tölgy, és a tölgy koronájából hangos döngicsélés és zümmögés ütötte meg a fülét.
Micimackó letelepedett a fa alá; mancsai közé fogta a fejét, és gondolkozni kezdett.
Így kezdte: „Ez a döngicsélés jelent valamit. Olyan nincs, hogy csak döngicsélés van meg zümmögés, és az nem jelent semmit. Ha döngicsélés van meg zümmögés, akkor ez azt jelenti, hogy valaki vagy valami döngicsél, illetve zümmög, és amennyire az én műveltségem futja, az egyetlen elképzelhető ok, ami valakit döngicsélésre, illetve zümmögésre indíthat, abban a tényben leli magyarázatát, hogy az illető egy méhecske.”
Azután még hosszasan gondolkozott, és így fejezte be: „Ami pedig azt illeti, ha valaki már méh, ezt a minőségét arra szokta felhasználni, hogy mézet készítsen.”
Ezek után felállt, és így szólt:
– A mézkészítésnek pedig egyetlen értelmes okát és célját abban látom, hogy én a mézet megegyem.
És már kapaszkodott is a fára.
És
kapaszkodott,
és
kapaszkodott,
és
kapaszkodott,
és
miközben
kapaszkodott,
egy
kis dalt dúdolt
csak úgy,
saját
magának.
Ez a kis dal így hangzott:
Azután egy kicsit továbbkapaszkodott... megint egy kicsit tovább... és még egy kicsit tovább. De közben egy másik verset költött:
Tudniillik közben egy kicsit elfáradt, azért lett a vers ilyen bánatos. Már majdnem egészen fönt volt, de amint rálépett az egyik ágra...
Reccs!!
– Segítség! – suttogta Micimackó, de csak
halkan és finoman, hogy ne zavarjon vele senkit, miközben
a két méterrel alatta terpeszkedő ág
felé zuhant.
– Tulajdonképpen... – mondotta a három méternél
lejjebb nyúló ágra pottyanva.
Kievickélt a bokorból, a tüskéket kikefélte orrából, és ismét átadta magát gondolatainak. Az első, aki eszébe jutott, gazdája volt, Róbert Gida.
(Mármint én? – kérdezte Róbert
Gida ámulva, alig mert hinni füleinek.
– Te bizony!
Róbert Gida nem felel, de egyre nagyobbra mereszti zsebóraszemeit, és kipirul.)
Így hát Micimackó egyenesen Róbert Gidát kereste fel, aki az erdő másik sarkában lakott egy szép, zöldre festett ajtó mögött.
– Jó reggelt, Róbert Gida! – mondta ő.
– Jó reggelt, Micimackó! – mondtad te.
– Mondd, kérlek – jegyezte meg Micimackó könnyedén
–, nincs nálad véletlenül valami léggömbféle?
– Mármint léggömb?
– Igen... Ahogy jövök, mondok magamban, ennek a kedves
Róbert Gidának biztosan van valami léggömbje
vagy efféléje – mondok magamnak –, mert éppen
a léggömbökre gondoltam véletlenül
meg effélékre.
– És minek az neked? – kérdezted te.
Micimackó körülnézett, hogy nem hallgatóznak-e,
mancsát orrához emelte, és ezt a szót
suttogta:
– Méz.
– Hogy kerül össze a méz meg a léggömb?
– kérdezted te.
– Köszönöm, jól – felelte Micimackó
udvariasan, de határozottan.
Na már most véletlenül úgy esett, hogy te estélyen voltál egy nappal előbb barátodnál, Malackánál, és ott véletlenül léggömböket osztogattak. Te is kaptál egy szép zöld léggömböt, és Nyuszi valamelyik rokona ott felejtett egy nagy kék léggömböt is, és te magaddal hoztad a zöldet is meg a kéket is. Tehát megkérdezted Micimackót, melyiket óhajtja.
Micimackó jól megfogta a fejét, ami nála mindig a megfontolás jele.
– A dolog így áll – mondta végre. – Mézkutató
légi útjaim során rájöttem, hogy
mi a legfontosabb. A legfontosabb, hogy a méhecskék
ne lássák az embert. Mármost, ha a léggömb
zöld, azt hiszik, hogy a fához tartozol. És
nem vesznek észre. De ha kék a léggömb,
azt hiszik, hogy az éghez tartozol, akkor se vesznek észre.
Itt tehát az a kérdés, melyik hasonlít
jobban.
– De nem gondolod, hogy téged észrevesznek
a léggömb alatt?
– Talán igen, talán nem – mondta Micimackó
rejtélyesen. – Ezeknél a méheknél
sohase lehessen tudni. Pillanatig habozott, aztán határozott.
– Tudod mit, majd igyekszem úgy hatni, mint egy kis fekete
felhő. Ez megtéveszti őket.
– Akkor mégis a kék léggömböt ajánlom
– mondtad te, és így is lett.
Meg is indultatok a kék léggömbbel, de a biztonság
kedvéért puskát is vittél magaddal,
Micimackó pedig bemászott egy pocsolyába,
jól meghengergőzött benne, míg olyan
fekete nem lett, mint a csibor.
Ezután felfújtátok a léggömböt, Micimackó megkapaszkodott, te eleresztetted a zsineget, és Micimackó kecsesen libbent az ég felé, míg el nem érte a fatető színvonalát, jó nyolcméternyi távolságban.
– Remek! – kiabáltad te.
– Mit szólsz ?! – kiabált vissza Micimackó.
– Minek gondolnál alulról nézve?
– Egy olyan Mackó-félének, ami léggömbbe
kapaszkodik – mondtad te.
– Az lehetetlen – mondta Micimackó kissé aggodalmasan.
– Hát nem olyan vagyok, mint Fekete Felhő a kék
égboltozaton?
– Nem mondhatnám.
– No jó, alulról és felülről,
az más. Aztán meg említettem már,
hogy ezeknél a méheknél sohase lehessen tudni...
Sajnos, szélcsendes volt az idő. Micimackó nem tudott közelebb jutni a fához. Már látta a mézet, érezte illatát, de nem tudott hozzáférni.
Kis idő múlva leszólt.
– Kedves Róbert Gida! – jelezte hangos suttogással.
– Tessék!
– Attól tartok, a méhek gyanítanak
valamit.
– Miből gondolod ?
– Valami azt súgja nekem, hogy gyanakszanak.
– Csak nem gondolják rólad, hogy a mézük
után szimatolsz?
– Az is lehetséges. Nem lehessen tudni ezeknél
a méheknél!
Kis szünet. Aztán Micimackó megint rákezdi:
– Kedves Róbert Gida!
– Parancsolj!
– Van nálatok otthon valami esernyőféle?
– Azt hiszem, van.
– Kedves volnál, ha kihoznád, és sétálgatni
kezdenél alattam, majd időnként aggódva
néznél fel rám, és azt mormognád
hangosan magad elé: „Ejnye, ejnye, úgy látszik,
esőt kapunk.” Ezzel félre lehetne vezetni a
méheket, mert nagyon ravaszak ám.
Te csak mosolyogtál magadban, és azt gondoltad:
„Csacsi öreg medvém.”
De te ezt csak úgy gondoltad, mert alapjában szeretted Micimackót. Így hát hazaugrottál az esernyőért.
– No, itt vagy végre! – kiáltott Micimackó
némi fojtott nyugtalansággal a hangjában,
ahogy a fa alá értél.
– Már kezdtem aggódni. Tudniillik felfedeztem közben,
hogy a méhek most már határozottan gyanítanak
valamit.
– Nyissam ki az ernyőt? – kérdezted.
– Várjunk. Ravasznak kell lennünk. Legfontosabb, hogy
a méhkirálynőt tévesszük meg.
Látod onnan alulról a méhkirálynőt?
– Nem.
– Kár. Mármost amíg te lent sétálgatsz
az ernyővel, és mondogatod, hogy: „ejnye, ejnye,
esőt kapunk”, addig én itt fönt megpróbálok
valami felhődalt költeni, már amilyet egy kis
Fekete Felhő énekelne az én helyemben...
Vigyázz, kész, mehet!
Így hát, amíg te fel és alá
sétáltál, erősen kételkedve
az egész hadicsel sikerében, Micimackó a
következő dalt énekelte:
De a méhek éppolyan gyanakodóan zümmögtek tovább. Néhányuk otthagyta a fészkét, láthatóan a felhő körül kezdtek rajzani, s a dal második szakasza közepe felé az egyik méh egyenesen ráült a felhő orrára, aztán gyorsan elröppent.
– Vo-Vo-Vóbert! – kiabált a felhő kissé
náthás hangon.
– Mi baj?
– Gondolkoztam a dolgon, és rájöttem, miről
van szó. Ezek nem igazi méhek.
– Nem?
– Nem igazi méhek, tehát nyilván nem is készítenek
igazi mézet. Ez világos, ugye ?
– Ha úgy gondolod!...
– Ez a megmásíthatatlan véleményem.
Így hát legjobb, ha leszállok.
– De hogyan? – kérdezted te.
Micimackó nem felelt. Mit is felelhetett volna? Ha elereszti a madzagot, akkor: „Bumm!” Erre még csak gondolni se volt jó. Hosszasan tűnődött, és végre így szólt:
– Kedves Róbert Gida, bele kell puskáznod a léggömbbe.
Nálad a fegyver?
– Hogyne – mondtad te –, de akkor kilyukasztom a léggömböt.
– Viszont – jegyezte meg Micimackó – ha eleresztem, oda
lukadunk ki, hogy én lukadok ki.
Így szólván megértették egymást, te nagy gonddal célba vetted a léggömböt, és tüzeltél.
– Bu! – mondta Mackó.
– Csak nem hibáztam el? – kérdezted.
– Engem nem – jegyezte meg Mackó –, csak a léggömböt.
– Sajnálom – csóváltad a fejed, még
egyszer célba vetted a léggömböt, és
ezúttal el is találtad. Fütyülve áradt
ki a levegő, és Micimackó lassan leereszkedett.
De a karjai úgy megdermedtek a madzagba való kapaszkodástól,
hogy még egy hét után is felfelé tartotta
őket, és ha légy repült az orrára,
kénytelen volt elfújni.
– Vége? – kérdezte Róbert Gida.
– Ennek. De van más mesém.
– Mackóról meg rólam ?
– És Malackáról és Nyusziról;
hát nem emlékszel?
– Emlékszem, de mindig elfelejtem, mikor rágondolok.
– Hát amikor Mackó és Malacka el akarták
fogni az Elefántot...
– De nem fogták el, igaz?
– Nem.
– Mackónak nincs is elég esze hozzá. Én
fogtam el, ugye?
– Ez majd kiderül a meséből.
Róbert Gida bólintott.
– Most már emlékszem – mondta –, csak Mackó
nem emlékszik, neki meséld el. Mert ez egy igazi
mese, és nemcsak olyan emlékezés.
– Én is úgy gondolom.
Róbert Gida megkönnyebbülten sóhajtott. Felkapta a medvét, és az ajtóhoz sétált, maga mögött hurcolva.
Az ajtóban megfordult és visszaszólt:
– Most fürödni fogok; nem jössz be?
– Jöhetek – mondtam én.
– De nem sebesítettem meg, amikor rálőttem,
ugye?
– Szó sincs róla.
Róbert Gida önérzetesen biccent, s a következő pillanatban már hallom – kipp-kopp, kipp-kopp – Mackó feje búbját a lépcsőfokon.